Kinek mi ugrik be, ha meghallja Jennifer Aniston nevét? Jóbarátok? Valóban. Brad Pitt felesége? Nyert. Jó nő? Kétségtelen. Jó színésznő? ...? Nos igen, ez utóbbi azért nem igazán az a jelző, amit gyakran szoktak emlegetni a hölggyel kapcsolatban. Voltak már próbálkozásai a vásznon, de ezek a jól megszokott
romantikus vígjátékok azért igencsak távol állnak egy igényes alkotástól. Csinos pofi, aranyos mosoly, ez minden. Valószínűleg ezt maga Jennifer is beláthatta, és ezért vágott bele egy kisköltségvetésű, már-már művészfilmbe. Lássunk csodát, van új a nap alatt.
De mi is kellhet ahhoz, hogy valaki lerombolja az eddig róla kialakított képet, és a számára készített skatulyát? Tökéletes hátraarc. Justine (Jennifer Aniston) 30-as éveit tapossa, igazi szürke egér. Mindennapjait eladói állása és idióta férje közt tengeti. Lássuk be, nem az az élet, amire bármely nő is vágyna. Mielőtt azonban Justinen végleg elhatalmasodna a depresszió, felbukkan az áruházban egy új alkalmazott: Holden (Mike White). A fiú nem egy James Dean, de mégis lassan felkelti az elhanyagolt asszonyka figyelmét, mivel valami újat, valami változást, izgalmat tud csempészni az életébe. A titkos viszony elkerülhetetlen kettőjük között, és megkezdődik a jól ismert bujkálós szerelem. A kérdés csak az, hogy vajon Justine meddig tudja feszíteni a húrt, el tudja-e felejteni "jókislány" szerepét.
A kis költségvetésű filmekkel az a baj, hogy az ember rögtön arra asszociál, hogy ez éppen azért készült ilyen alacsony összegből, mert csak egy rétegnek szól, azoknak a fazonoknak, akik naphosszat az art kinok műsorát bújják, valami elfeledett kincsért. Pedig ez lényegében nem így van. Persze ezt a tévhitet a megastúdiók nem nagyon akarják elhessegetni, az ember járjon csak a legújabb, legnagyobb, legütősebb megasikerre, megasztárokkal. Így a hétköznapi mozizóban kialakul egy ellenszenv a hasonló filmekkel szemben, és tényleg inkább a legújabb csinnadrattát választja, emígyen lemaradva egy igazi élményt nyújtó, de mégsem agyonreklámozott filmről. Ha szerencsénk van ez a tendencia megdőlni látszik, hisz mostanában két kisköltségvetésű mozi is felhívta magára a figyelmet: ezek egyike a Good Girl Jenniferrel, a másik pedig a Sötétkamra Robin Williams-el. Persze a nyilvánosságnak köze van a két színészhez, és a két igazi "hátraarchoz", de nem csak ezért érdemesek a figyelemre. Jelen esetben ugyanis Aniston kisasszony tényleg túllép a könnyed mosoly és kacaj szintjén, méghozzá igen nagy léptékkel. Az ember elsőre el sem hiszi, hogy őt látja, aztán megszokja a látványt, de a csodálkozás nem múlik. Jennifer brillírozik a szerepében, pedig nem valószínű, hogy valaha is tapasztalta, vagy tapasztalná a jövőben ezt az életformát.
A történetre sokan ráfoghatnák, hogy unalmas, de erről természetesen szó sincs. Tökéletes képet fest az amerikai társadalom azon rétegéről, akik nem sűrűn szoktak a mozivásznon tündökölni, mellesleg ez az életkép tőlünk sem állhat olyan távol. A kitörés vágya mindannyiunkban ott él, a kérdés csak az, hogy vajon miként fogjuk felhasználni, ha feltűnik végre egy szikrányi esély.
